Tudod arra gondoltam, mire az ember megöregszik, kiábrándul a sokáig szerelmetes világból, addigra bölcsen megtanulja, hogy az oly nagyon vágyott jót rendre felváltja a félelmetes rossz, hogy a sötét követi a világosságot, hogy nem minden az, aminek látszik, hogy amit meg lehet szerezni, azt el is lehet veszíteni, és hogy amit elveszíteni lehet, nem nagy kár azért … mindenben csalódik mikorra minden beteljesült vágya érdektelenségbe fúl, akkor már csak arra vágyik, legyen valaki, aki őt szereti, legyen az bárki… és talán ez lesz az utolsó csalódása, ha teljesül is a vágya, szeretet nélkül szeretve lenni olyan, mint mikor valaki felé segítségül egy kéz nyúl, de megragadnia nincsen mivel , kéz az is, de nem a saját… ha másé, a szeretet is csak ideig-óráig segíthet, ha belül üresség van, ha lakó nincsen, akkor a felé tárt segítségbe kapaszkodni nincs mivel... talán idővel arra is rájön az ember, ha csak szeretik, az valami, de kevés, a tátongó űrt, a hiányt az se tölti ki, azon az ürességen egyedül a benne lévő, a saját szeretet segíthet, az mindig „kéznél” van, azt nem csak tudja, hogy van, de érzi is, sokszor iszonyatosan fájdalmas, mégis jó, hogy nem csak a helye sajog, de van ott valami, ami a tátongó űrt betölti.